Hírek : A Don-kanyarban elesett áldozatok emlékére |
A Don-kanyarban elesett áldozatok emlékére
iqharcos 2014.01.06. 19:34
2. magyar hadsereg
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
A 2. magyar hadsereg a Magyar Királyi Honvédségnek az 1941/1942-ben érvényes hadrendben nem szereplő alakulata volt, amelyet 1942-ben állítottak fel, és a keleti hadszíntérre küldték harcolni. A hadsereg 1943 januárjában a Sztálingrád körzetében vívott harcoksorán rendkívül súlyos, megsemmisítő veszteségeket szenvedett. A Don-kanyarban vívott harcok a magyar hadtörténelem legszomorúbb fejezetei közé tartoznak: a megfelelő fegyverzet és felszerelés nélkül kiküldött, lehetetlen feladattal megbízott honvédek ezrei szenvedtek és vesztek oda a -40 fokos orosz télben. A Főparancsnokság és az ország vezetésének mozgástere a katasztrófa elkerülésére teljesen beszűkült.
1938-ra a tengelyhatalmak európai politikai előtérbe helyeződése Magyarország számára lehetőséget biztosított a fegyverkezési egyenjogúságra (1938. augusztus 23-i bledi egyezmény). A lehetőséget a gazdaság növekedése is biztosította. Ezek alapján életbe lépett a Huba hadrend, melyet (1943-ig, a Szabolcs hadrend kialakításáig) többször változtattak.
1940. március 1-jén a hadrendben három hadsereg-parancsnokságot állítottak fel:
-
1. Szolnok (később Kolozsvár): a debreceni VI., a kassai VIII. és a kolozsvári IX. hadtestből (1. magyar hadsereg),
-
2. Budapest: a budapesti I., a székesfehérvári II. és a miskolci VII. hadtestből (2. magyar hadsereg),
-
3. Pécs: a szombathelyi III., a pécsi IV. és a szegedi V. hadtestből (3. magyar hadsereg).
A megalakult három hadsereg egyikét sem vetették be eredeti szervezetében. A hadtestekben a rendelkezésre álló rövid idő alatt nem sikerült jelentős mennyiségi fejlesztést végrehajtani, ezért megmaradt a két gyalogezredes kialakítás. Ezt a formációt 1942. február 12-tőlkis átalakítással könnyű hadosztálynak (rövidítve: k.ho) keresztelték. Állományukba olyan ezredközvetlen alosztályok is bekerültek, amelyek eddig a gyalogdandárok hadrendjében nem szerepeltek, nevezetesen: egy-egy kerékpáros- és huszárszakasz, illetve egy kísérő könnyűágyús üteg.
1942 januárjában Magyarország német követelésre
A hadsereg felállításának előzményei
A Magyar Honvédség 1941. június 26-án, a kassai bombázásra és egy Rahó mellett haladó gyorsvonatra mért légitámadásra hivatkozva jelentette be hadba lépését a Szovjetunióval szemben. Az 1941-es évben azonban még a keleti hadjáratban való katonai részvételt csak a német hadvezetés kérései határozták meg.
Az 1941-es év végéig Magyarország az ún. Kárpát-csoporttal (ennek alárendeltségébe tartozott a Gyorshadtest, az 1. hegyi és a 8. határvadász dandár), majd július 8-tól csak a Gyorshadtesttel, novembertől pedig a Magyar Megszálló Erőkkel (5 dandár) vett részt a Szovjetunió elleni háborúban. Az 1942-es év elején azonban a német hadvezetés egyenesen követelésekkel lépett fel a magyar katonai vezetéssel szemben, a háborúban való részvételt illetően. Ahogy a Honvédség vezérkari főnöke, Szombathelyi Ferenc fogalmazott: „Ha eddig azon az állásponton voltak velünk szemben, hogy ha mindenáron részt akarunk venni a háborúban, akkor részt vehetünk, úgy most 1941 végén az eddigi önkéntes részvételünkből egyszerre kötelességet csináltak.”
A német követelések először Hitler 1941. december 29. – 1942. január 1. között Mussolininek, Antonescunak és Horthynak írt leveleiben jutottak kifejezésre. Legfőbb oka a Barbarossa-tervmeghiúsulása és az 1941 végi és 1942 eleji szovjet ellentámadás során elszenvedett nagy német veszteség volt, ami arra sarkallta a németeket, hogy az eddiginél nagyobb arányban vegyék igénybe szövetségeseik haderejét.
Wilhelm Keitel vezértábornagynak január végi bukaresti tárgyalásai során sikerült megállapodnia Antonescuval a fronton harcoló és megszálló feladatokat ellátó román csapatok számának 26 hadosztályra növeléséről, ám ezt a románok két feltételhez kötötték. Az egyik az volt, hogy Magyarország is vállaljon nagyobb szerepet a keleti hadjáratban, valamint követelték, hogy Németország garantálja Románia területi épségét a háború alatt Magyarországgal és Bulgáriával szemben. A német hadvezetés tisztában volt a Magyar Királyi Honvédség gyenge felszereltségével, de úgy gondolták, hogy a német csapatok szárnyainak biztosítására ugyanúgy felhasználhatók lesznek, mint a jobban felszerelt román és olasz hadtestek.
Magyarország nagyobb katonai részvételének kierőszakolására Joachim von Ribbentrop külügyminiszter és Keitel vezértábornagy érkezett Magyarországra. Ribbentrop a Bárdossy Lászlóminiszterelnökkel való tárgyalásai legelején a teljes Magyar Honvédség részvételét kérte.[3] Hosszas alkudozások után, január 9-én Bárdossy végül megígérte, hogy Magyarország ha 100%-ban nem bocsátja is Németország rendelkezésére haderejét, de „hajlandó lehetőségeinek legszélső határáig elmenni” a Keleti front harcaiban való részvételre. Másnap Horthy levélben biztosította Hitlert, hogy a magyar hadsereg részt vesz a tavaszi hadműveletekben.[4]
A hadsereg létrehozása, felszerelése, kivonulása, ellátása
Szervezet
A mozgósításra a III. szombathelyi, IV. pécsi és VII. miskolci hadtestet jelölték ki. Saját hadrendi alakulatából csak kettőt vehetett igénybe, a harmadikat idegen alakulattól kapta.
A hadsereg kialakításánál a következő elveket alkalmazták:
-
Az ország egész területéről egyenletesen hívtak be katonákat, az egyébként szokásos területi kiegészítés helyett (egyenletes terhelés).
-
A mozgósítottak a honvédség sorállományának 20%-át nem haladhatták meg.
-
A mozgósított alakulatok tartalékállományuk felét igényelhették.
-
A hiányzó hányadot a 35-40 éves póttartalékosokkal egészítették ki.
A kivonuló csapatok kb. 20%-a volt nem magyar nemzetiségű (elsősorban erdélyi románok, ruszinok, munkaszolgálatra kötelezett zsidók és baloldali mozgalmakban résztvevő, ún. megbízhatatlan kategóriájú besorozottak aránya 10% volt, (őket igyekeztek nem harcoló beosztásban alkalmazni, például fogatosok), ami nagyjából megfelelt a lakosság etnikai összetételének.
Az összeállításnál ezeket az elveket nem lehetett teljes egészében végrehajtani, mert figyelembe kellett venni, hogy 1941 októberétől 5 megszálló gyalogdandár (10 gyalogezred; 30 zászlóalj) működött.
A kivonuló alakulatokat több alkalommal átszervezték (néha új is alakult) a hadi helyzet vagy a feltöltések következtében.
Kiegészítés, felszerelés
A hadsereg anyagi felszereltsége, fegyverzete tekintetében viszont arra törekedtek, hogy a „rendelkezésre álló hadianyag közül … a legjobbat kell adni”.[6] Sajnálatos azonban, hogy – az ország szűkös anyagi lehetőségeinek és a már ismertetett történelmi előzményeknek megfelelően – ez a „legjobb” így is elmaradt a korabeli nemzetközi színvonaltól.
A hadsereg kiegészítésénél és felszerelésénél a Főparancsnokságot valószínűleg az az elgondolás vezérelte, hogy (a korábban német alárendeltségben harcolt Gyorshadtesthez hasonlóan) a csapatok hadműveleti alkalmazása rövid ideig fog tartani, és közben a korszerű német fegyverzet szállítása Magyarországnak folytatódni fog. Átadták ugyan a Honvédség teljes fegyverállományának szinte a felét, de gondosan ügyeltek arra, hogy a legnagyobb harcértékű csapatok és korosztályok itthon maradjanak, és arra számítottak, ezeket a későbbiekben beérkező német fegyverekkel szerelik fel.
Ez alól kivételt a páncélos- és repülőerők jelentettek: itt nem volt lehetőség szelektálásra, a legjobb erőket szállították ki a hadsereggel.
Különösen rossz volt a helyzet páncéltörő fegyverzet terén:
-
244 db teljesen elavult 37 mm-es páncéltörő ágyú
-
kb. 245-300 db belga zsákmányból származó, a németek által átadott, szintén korszerűtlen 47mm-es páncéltörő ágyú
-
kivonulás után, a fronton kapott a hadsereg a németektől 77 db 50 mm-es "PaK 38" típusú páncéltörő ágyút
-
szintén a fronton kapott még a hadsereg a németektől 50 db 75 mm-es francia konstrukciójú pct. löveget
Ezek közül csak a kivonulás után kapott 50 és 75 mm-es lövegek voltak alkalmazhatók a szovjet T-34-esek ellen, de 1942-ben már ezek sem számítottak korszerűnek. További probléma volt – és az uralkodó állapotokat jól jellemezte – hogy például az 50 mm-es ágyúkat kezelő tüzérek kiképzése hiányos volt, sokuk még életében nem adott le éles lövést a gondjaira bízott fegyverrel.[6]
Minden könnyű hadosztály 8 tüzérüteggel rendelkezett, amelyek főleg kisebb űrméretű (és lőtávolságú) lövegekkel voltak ellátva:
-
12 db 10 cm-es ágyú
-
8 db 10 cm-es, 4 db 10,5 cm-es és 8 db 15 cm-es tarack
Ezeken felül hadtestenként még be volt osztva egy közvetlen tüzérosztály, 16 db 15 cm-es tarackkal. A tüzérségi eszközök közül csak a 10,5 cm-es tarackok számítottak modernnek. Az ütegek túlnyomó része fogatolt vontatású volt, ami súlyosan korlátozta a mozgékonyságot. A téli, takarmányhiányos időszakban a tüzérség teljesen mozgásképtelenné vált.
1943. január elején (5-én) beérkezett az erősítésül küldött 153. és 154. mozsárágyús üteg, az ekkor már muzeálisnak számító 30,5 cm-es ©koda-mozsarakkal. Az erődök ostromára kifejlesztett, az első világháború során jobb napokat látott mozsarakat anélkül ejtették zsákmányul a szovjetek, hogy azok egyetlen lövést le tudtak volna adni.[6]
A légvédelmet hadosztályonként 6-6 db 40 mm-es légvédelmi gépágyú szolgáltatta, ehhez jött hadtestenként egy-egy 8 löveges légvédelmi tüzérüteg, ami összességében teljesen elégtelennek bizonyult. A repülőterek légvédelmét a repülőalakulatok saját légv. gépágyús egységei alkották.
A magyar hadsereg elitjének számító páncéloshadosztály jórészt a németektől átadott, csehszlovák zsákmányból származó harckocsikkal volt ellátva, amelyek jó része nem vehette fel a versenyt a korszerű szovjet T-34-esekkel:
-
108 db csehszlovák zsákmányból származó, korszerűsített T-38-as,
-
18 Csaba páncélgépkocsi
-
19 Nimród páncélvadász
-
17 Toldi könnyű harckocsi
-
22 modern német Pz-IV páncélos
A repülőcsapatok kiszállítása több hetes késedelmet szenvedett az eredetileg tervezett július 10-hez képest, és szeptemberre sem sikerült a tervezett létszámot teljes mértékben elérni. A kiszállítás lezárultával az 1. repülőcsoport hadrendje a következő képet mutatta:[5]
-
Távolfelderítő: 4 He-111P (tervezett: 12 gép)
-
Közelfelderítő: 12 He-46 (tervezett állomány)
-
Vadászrepülő: 22 MÁVAG Héja, 4 Bü-131 (tervezett: 24 Héja)
-
Bombázórepülő: 14 Ca-135bis, 3 Bü-131, 1 FW-58 (tervezett: 24 Ca-135bis)
-
Szállítórepülő: 3 Ju 86, 3 Ca-101 (tervezett állomány)
-
Futárrepülő: 2 FW-58 (tervezett: 10 gép)
Műszakilag itt is hasonló volt a helyzet, mint a páncélosoknál: kevés volt a modern eszköz, és a sok különféle típus karbantartása nehézségeket okozott.
A közelfelderítő He-46-osok ekkorra már reménytelenül elavultak voltak, hasonlóan a kétfedeles Bü-131-esekhez. A modern, de nehezen kezelhető Héják nem bizonyultak igazán megbízhatónak, sok volt a meghibásodás. A típusra sebtében képezték át a pilótákat (akik előtte teljesen más konstrukciójú gépeket repültek), így nagyon sok volt a kisebb-nagyobb baleset.
A Caproni bombázógépek repülési tulajdonságai (terhelhetőség, sebesség, hatótávolság) elmaradtak a nemzetközi színvonaltól, azonban a jól kiképzett bombázócsapatok a rájuk bízott feladatokat megbízhatóan ellátták, és hatékonyan támogatták a harccselekményeket. A későbbi hídfőcsaták során gyakran lett volna szükség precíziós bombázásra (pl. hidak ellen), ezt a feladatot azonban a magyar repülőcsapatok (zuhanóbombázók híján) nem tudták ellátni. Ilyenkor a németektől kértek támogatást, amit gyakran nem kaptak meg.
Szállítórepülő-kapacitásból mindig hiány volt, a folyamatosan igénybe vett gépek gyakran meghibásodtak.
A hadsereg csekély motorizált szállítókapacitással rendelkezett, annak ellenére, hogy a teljes honvédségi gépkocsipark kb. felét megkapták. 1942-ben egy német fronthadosztály kb. 400 tehergépkocsival és vontatóval rendelkezett, ezzel szemben egy magyar könnyű hadosztály csak kb. 25-30-cal[5]). Szinte a teljes ellátás fogatokkal történt, ez azonban az orosz útviszonyok között inkább előny volt, mint hátrány.
A hadsereg összlétszáma a frontra való kivonuláskor 207 500 főt tett ki, parancsnoka vitéz Jány Gusztáv vezérezredes volt, vezérkari főnöke Rakovszky György vezérőrnagy, majd később Kovács Gyula vezérkari ezredes.[7]
1942 nyaráig a német hadvezetés a következő fegyvereket bocsátotta a magyar hadsereg használatára:
-
171 db 50 mm-es 36M gránátvető
-
152 db 81 mm-es 34M aknavető
-
54 db 50 mm-es 38M páncéltörő ágyú
-
35 db 37 mm-es 36M ©koda páncéltörő ágyú
-
245 db 47 mm-es 36M belga páncéltörő ágyú
-
12 db 10,5 cm-es 37M Göring könnyű tarack
-
39 db 10 cm-es M14/19-es lengyel könnyű tarack.
-
5000 db MP40 géppisztoly
-
22 db Panzerkampfwagen IV német közepes harckocsi
-
108 db T-38 ©koda könnyű harckocsi.
-
Ellátás
-
A hadsereg élelmezését (mivel német alárendeltségben, az országtól távol harcolt) a német központi parancsnokság látta el, cserébe a magyar kormány Németországnak szállított élelmiszert. Bár a honvédek ugyanazt és ugyanolyan mennyiségben kapták, mint a német frontcsapatok, a katonák olyannyira elégedetlenek voltak a „nem magyar gyomornak való” ételekkel, hogy a hadsereg-parancsnokság kénytelen volt Magyarországról kiküldeni elsősorban bort, pálinkát, szalonnát és hagymát tartalmazó élelmiszer-szállítmányokat. Ezek azonban a csekély szállító-kapacitás és a partizánok támadásai miatt ritkán és sok esetben romlottan érkeztek meg.
A katonai vezetés tisztában volt a felszerelés problémáival, azonban mindenki gyors német győzelemre, könnyű hadjáratra számított, illetve a szövetséges német hadvezetés ígéretet tett arra, hogy szükség esetén a hadsereget ellátja a legjobban hiányzó korszerű fegyverzettel. Ez utóbbira történtek is német erőfeszítések (pl. a leginkább hiányzó páncéltörő eszközök átadása). Elsősorban szállítási problémák miatt a németek saját csapataik ellátását sem tudták kielégítően megoldani, így érthető, hogy – a legjobb szándék mellett is – a szövetségesek támogatása megoldatlan maradt.
További sajnálatos tény az is, hogy a magyar hadvezetés amennyire támogatta a hadsereg "lehető legjobb" felszerelését a kivonulás előtt, annyira "megfeledkezett" a hadsereg további ellátásáról az 1942-es év második felében. Az elhasználódott, nem megfelelő felszerelést nem pótolták, téli ruha nem érkezett megfelelő mennyiségben, a (javarészt tartalékos) katonákat, tiszteket bizonytalanságban tartották felváltásuk idejét illetően. Úgy tűnik, a magyar hadvezetés minden ellátási és harcászati probléma megoldását a németektől várta, és a 2. magyar hadsereg vezérkarának ismételt segélykérései süket fülekre találtak.
-
Kivonulás, az első harcok
-
A hadsereg 1942. április 17. és június 27. között szállították ki a keleti frontra, a művelethez 822 száztíz tengelyes katonavonatra volt szükség. A kivonulás során partizántámadások következtében 19 szerelvény sérült meg, 27 honvéd esett el és 83 sebesült meg,[5] ami – hasonló német műveletekhez képest – csekély veszteség volt.
Elsőként a szombathelyi III. hadtest érkezett meg Orjol körzetébe, amelynek két könnyű hadosztálya a Tyim előtti védőállásokat vette át a németektől, a harmadik, a komáromi 6. k.ho. a brjanszki erdőségekben harcolt a partizánok ellen. Jány Gusztáv és a hadseregtörzs május 20-án érkezett megKurszkba. A csapatok többségének kirakása szintén Kurszk körzetében történt.
A hadsereg a 2. és 6. német, valamint a 8. olasz és 3. román hadseregekkel és a 4. német páncéloshadsereggel együtt a Maximilian von Weichsvezérezredes parancsnoksága alá tartozó „B” hadseregcsoport alárendeltségébe került, amely a „Dél” hadseregcsoport átszervezésével alakult meg.
-
A Don partján
-
1942 szeptemberében a hadsereg legyengülve, élőerőben alaposan megfogyatkozva rendezkedett be védelemre a Don partján. Lajtos Árpádnak, a hadsereg vezérkari tisztjének szavaival:
1942. szeptember végével leharcolt, létszám és anyag tekintetében erősen megfogyatkozott, önbizalmában legalábbis megrendült magyar hadsereg állt a Don partján, vele szemben már minden vonatkozásban fölényes ellenfél. Mind ez ideig elmaradtak azok a kiegészítések, amelyeket induláskor kilátásba helyeztek, és az eddigi események során nélkülözhetetlennek is bizonyultak. A doni magyar hadsereg mindinkább úgy érezte, hogy otthon már „leírták”. A tél küszöbén áll, de az ehhez szükséges segítségből eddig semmit nem látott. Mindenki a váltást várja.[6]
-
Mivel ekkor a németek már minden erőforrásukat Sztálingrádra összpontosították, a hadsereg ellátása egyre hiányosabbá vált, a veszteségeket nem pótolták.
-
Ellátási problémák
-
A németek minden meglévő szállítási kapacitást Sztálingrád ellátására vetettek be, a magyar hadsereghez szinte semmi nem érkezett. A hadseregcsoport nem tudott elegendő mennyiségű takarmányt szállítani, ezért a hadsereg már szeptember végén kénytelen volt a lóállomány nagy részét ún. „lóteleltető állomásokra” visszavonni a front mögé 150–200 km-re. Ennek következtében gyakorlatilag megbénult a hadsereg belső ellátóhálózata. Az arcvonalban lévő csapatok alig-alig kaptak fűtő- és építőanyagot, szakadozott az utánpótlás.
Ezzel egy időben a szembenálló szovjet csapatok minőségében és felszereltségében jelentős javulás volt megfigyelhető: a fogságba esett szovjet katonáknál amerikai húskonzervet, vadonatúj fegyvereket és egyenruhát találtak. Egyre aktívabbá vált a szovjet tüzérség is.
Az orosz tél beköszöntével a hiányosságok egyre súlyosabb problémákat okoztak. A téli felszerelés hiánya miatt sok volt a fagysérült, a hiányos táplálkozás és fűtés tömeges megbetegedésekhez vezetett.[8] A -30-40 fokos hideg és a felszerelésbeli hiányosságok harccselekmények nélkül is súlyos veszteségeket eredményeztek.
Mint már említettük, az ellátási problémák oka kettős volt: egyrészt nem kapott a hadsereg a németektől elegendő harceszközt és bizonyos, az anyaországból kiszállítandó készletek (pl. téli ruházat) kijuttatása a túlterhelt vasútvonalak miatt lassan történt. Ugyanakkor például élelmiszer, fűtő- és építőanyag bőségesen volt a hadsereg ellátó körzetében, de a belső ellátóhálózat problémái miatt (ló- és takarmányhiány, rossz utak) nem tudták azt a harcoló csapatoknak kijuttatni. Sok katona, aki a front mögött járt (pl. szabadságból átutazóban vagy orvosi kezelésen), és látta a teli raktárakat, de nem ismerte az ellátóhálózat problémáit, nagyon felháborodott.[7] Gyorsan terjedtek a pletykák a vezetés alkalmatlanságáról, szervezetlenségről, korrupcióról, ami hozzájárult a morál további romlásához.
-
A IV. hadtest arcvonalának átszakadása
-
1943. január 12-én, −30°C fokos hidegben, (a hadtest naplója –42 fokot rögzít) erős harckocsi-támogatással megindult a szovjet támadás az arcvonal északi részén (az urivi hídfőből kitörve déli irányban). A kezdeti eseményekről a források eltérően számolnak be. A hivatalos magyar jelentés szerint az itt védekező 7. könnyű hadosztály 4. gyalogezrede a nagy hideg ellenére hősiesen harcolt, az első támadásokat visszaverte, de nagy veszteségeket szenvedett.[7] A hadsereg egyik vezérkari tisztjének visszaemlékezése szerint[6] ugyanakkor a védelem meglepetésszerűen összeomlott, a 4. gyalogezred megfutamodott, az arcvonal mögött lévő tüzérségi eszközök harc nélkül kerültek szovjet kézre. (Ismét más, szovjet forrásokra hivatkozó beszámolók szerint[9] a szovjet fél a támadás során 5 halott és 42 sebesült saját veszteség mellett 1000 hadifoglyot ejtett.)
A hadsereg-parancsnokság kérte az arcvonal legdélebbi részén (az urivi hídfőtől távol) állomásozó Cramer-csoport bevetését.
A németek ezt megtagadták (von Weichs azt gondolta, ez még nem az „igazi” támadás), és a Cramer-csoportból csak a német 700. páncélosköteléknek (27 elavult T-38-as és 9 rohamlöveg -szovjet források 60 páncélos és 60 lövegről tudnak) adott parancsot az ellentámadásra. Az urivi hídfőtől északra védekező III. hadtest is küldött erősítéseket, de ezek a nagy hó és hideg miatt nem értek oda időben. A páncélosok szintén elakadtak a behavazott utakon.
Másnap a szovjetek további erőket vetettek be, és 10 km-es fronton teljesen áttörték a IV. hadtest védelmét. A havas, nyílt terepen a kiépített állások hiánya miatt az első vonalból kiszorított honvédek nem tudtak új arcvonalat kialakítani, és visszavonulásba, helyenként menekülésbe kezdtek. Ezen a résen özönlöttek át a szovjet egységek, és északra kanyarodva a III. hadtest hátába kerültek.
Felbomlás
-
Január 17-re a hadsereg már felbomlóban volt. Hiába vetették most már be a Cramer-csoportot, a szovjetek megállíthatatlanul törtek előre, és már a hadsereg-főparancsnokságot fenyegették. A német összekötő törzs továbbra is a visszavonulást megtiltó parancsokat adott át, de szóban jelezték, hogy a „parancsokat a helyzetnek megfelelően kell kezelni”.
Ekkorra azonban már nem volt kinek továbbítani a parancsokat: aki még nem esett el vagy nem fagyott meg, menekült vissza nyugat felé, ahogy tudott.
Január 18-án a bekerített III. hadtest kivételével már nem voltak magyar csapatok a Donnál.
A gyorsan mozgó szovjet ékek (harckocsik és sígyalogság) mélyen benyomultak a vonalak mögé, a fegyveres ellenállást megkísérlő csoportosulásokat megsemmisítették, az ellen nem álló menekülőket lefegyverezték, de utána hagyták őket tovább menekülni, a fegyverteleneket nem bántották. Ennek hatására még többen dobálták el fegyvereiket, és vánszorogtak a hómezőkön keresztül nyugat felé.
A felbomlott alakulatok a rendes utakat elkerülve vonultak vissza, egyrészt szovjet légitámadásoktól, másrészt saját tisztjeiktől és tábori csendőrségüktől való félelmükben. Több összecsapásra került sor a szintén visszavonuló, de rendezettebb és jobban felszerelt német csapatokkal, akik a honvédek maradék felszerelését erőszakkal elvették, illetve nem engedték őket az általuk megszállt falvakban éjszakázni.
A rendkívüli hidegben minden éjszaka a legyengült, lerongyolódott emberek ezrei fagytak halálra, az életben maradottak pedig tovább vánszorogtak. Melegedni, megpihenni az elpusztított, felgyújtott falvak tüzénél tudtak, táplálékul a megfagyott lovak húsát ették.
|